#33

tegnap este elhatalmasodtak rajtam az érzelmek. valahogy a mindennapokban a tennivalók és a problémáim, meg az átlagos gondolataim mellett sose gondolkodom. nem jutnak eszembe a komoly érzelmek, az életemből hiányzó darabkák, a szerelem. valahogy nem is érzem azt, hogy hiányzik valami. nyilván, tudnék változtatni dolgokon, kismillió olyasmi van, amin ha tehetném, vagy ha egyszerűen csak könnyebb lenne, változtatnék.
a tegnapi edzés tényleg különleges volt. nem csak azért, mert d. általában, eddigi ismereteim alapján egyszerűen egy lelkileg sérült és zárkózott ember, aki tegnap megnyílt nekünk. nyáron már amúgy is volt egy-két momentum, amikor úgy éreztem, hogy nem teljesen az az ember ott mélyen belül, amilyennek tűnik. három éve ismerjük egymást, de ilyenre még tényleg nem volt példa. jó volt látni és hallani azokat a dolgokat amiket mondott, meg a tudat is, hogy most valahogy minden jobb az életében. valahogy ezidő alatt - ahogy ő is mondta, kialakult köztünk egy kapocs. nem komolyabb, nem is baráti, inkább mindkét részről megvan a kellő tisztelet, ami szerintem az életben az egyik legfontosabb dolog. valóban, a tisztelet némi távolságtartást is belecsempész a dologba, de azt hiszem tisztelet nélkül nincsenek hosszútávú, valódi kapcsolatok. a tegnap hallottak és látottak alapján mélyen beleültették a gondolatot a fejembe. egész hazaúton, a héven, a metrón, sétálva a hidegben a lehelletemet kifújva és a sötét, csillagos eget fürkészve végig ezen gondolkoztam. a szereteten, a szerelmen. a mindennapokban, sőt, most is belegondolva, konkrétan nem hiányzik ez az életemből. de azért kicsit irigykedem, több okból is. jó lenne, ha nekem is lenne valaki. valaki, aki fényt visz a mindennapokba, akinek az ölelése másodpercek alatt felperzsel, akinek csak a tekintete is megérint. aki egyszerűen, feltétel nélkül, minden hibámmal és marhaságommal együtt elfogad és szeret. akit nem zavar hogy néha rosszul áll a hajam, hogy nem vagyok elég szép, okos vagy csinos. aki megnevettet, megvigasztal ha baj van. aki egyszerűen csak van, és szeret. vannak tulajdonságok, amikért én ölni tudnék. emberek, akik pont olyanok, mint amilyen én is lenni szeretnék.
és irigykedem. irigykedem az ilyen lányokra, nőkre, akik ilyenek. akik csodát művelnek, és akit valaki észrevett. akit megbecsülnek és szeretnek. szeretnék én is egyszer valaki "angyalkája" lenni, valakit csak a létezésemmel, önmagammal boldoggá tenni.
és ami a legjobban hiányzik, az az, hogy szerethessek valakit. tiszta szívemből, minden porcikájáért, a lényéért.
remélem, hiszem, vagy csak akarom hinni, hogy egyszer majd én is kellek így valakinek, és ő is kell majd így nekem. vagy ha nem, akkor a kis garzonomba, cigivel és vodkával a kezembe, tizenöt macska között fogok megöregedni és meghalni. meg belebetegedni abba, hogy lelkisérült lényem ellenére más beteg emberekkel foglalkozom.

na, ez most jól esett.

ennyire vagyok képes. ezek szerint nekem ennél több nem megy. tudom jól én is, rájöttem, feltűnt, észrevettem. nem muszáj mindenkinek éreztetnie és tudatnia velem azt, amit én is nagyon jól tudok. és igyekszem tenni ellene. próbálkozom...