#18

" igazából sose mertem kimondani, de azt hiszem, szerettem őt. sose tudtam mi lesz belőlünk, és a jelenünkkel se voltam teljesen tisztában. a csókjai édesebbek, az ölelései puhábbak, a mosolya pedig napról napra szebb lett. lassan, de eszeveszettül belehabarodtam. sose tudtam, hogy mit érzek, és mit kéne éreznem. azt se, hogy mit kéne gondolnom, és mit kéne csinálnom. ha vele voltam, egyszerűen nem gondolkodtam. csak annak éltem, hogy van nekem. még a mai napig hamiskás mosollyal a szám sarkában, és bizsergő hassal gondolok arra a nyári estére, amikor hazahozott kocsival. még mindig emlékszem minden csókra, érintésre, homlokpuszira. 

szó nélkül, és az ő tudta nélkül szinte teljesen odaadtam magam neki. talán sérültem, talán nem. mára már ez a vágyódás alábbhagyott. mondhatom, hogy túl vagyok rajta, de talán sose leszek. mondhatom, hogy már nem érdekel, de hazudnék.

ez már nem szerelem. ez kötődés. láthatatlan kötődés a részemről. 

a minap felmerült bennem, hogy miért nem lett ebből sose több. majd belegondoltam, hogy ez akkoriban az eszembe se jutott. talán neki se. talán így volt a jó. talán mi azért voltunk egymásnak, hogy tanítsunk valamit. talán én megtanítottam őt döntést hozni, ő megtanított engem perzselve szeretni. talán én is megtanítottam őt tanítani.

egyszer azt mondta, hogy a legjobb vagyok, akit ismer. akkor nem fogtam fel, hogy ez mennyit jelentett neki. nekem. nekünk.

mára már a közös létünk megszűnt. de a tegnap éjszaka felvilágosított valamiről; talán még mindig van dolgunk egymással. tegnap éjjel, amikor a mosi előtt álltunk, éreztem valamit. nem az alkohol miatt, és nem is a pörgős zene miatt. forrtam. ott álltam vele szemben, a közelében, és azt éreztem, perzselek. valójában hideg volt. ő megpuszilta az orrom, azt mondta, hogy hideg. levette a pulcsiját, és rámterítette. én belebújtam, és imádtam. egy pillanatig úgy éreztem, ő az enyém, és én az övé. egész este egy percet se voltunk kettesben, de most itt volt az alkalom. hezitáltam. nem tudtam, hová nézzek, mit tegyek. csak álltam vele szemben, és néztem. a gyér utcai világítás volt az egyetlen fényforrás, és gyönyörű volt benne. hirtelen késztetést éreztem, hogy megöleljem és hozzásimuljak. legalább két percig álltunk úgy. én öleltem őt, ő ölelt engem. a hajamba puszilt, és aranyos dolgokat mondott, és pedig könnyeztem. elhúzódtam tőle, de a kezünk összeforrt. hirtelen elengedte, és szinte pánikba estem a hiányától. hátranyúlt a pulcsi kapucnijához, a fejemre tette, azzal magához húzott és megcsókolt. akkor kicsókoltam magamból mindent. 

akkor és ott sose szerettem még ennyire senkit. "

május 12.

az élet olyan furcsa dolgokra képes. ezt a történést épp a közelmúltban "vallottam be" b.-nek, és a többieknek is terveztem, erre mire bukkanok angol házi írás közben a gépemen?! hihetetlen.