én igazából mindig is úgy gondoltam, hogy az életben kűzdeni kell. soha, semmi sem jön magától, és az ember harcol, kapar és szenved. és az élet jónéhányszor pofánvágja, és megpróbálja eltántorítani. de néha, ha eleget próbálkozol és mindent megteszel, jön valami. teljesen mindegy, hogy miben nyilvánul meg, az ember érzi. és akkor, az a kis szépség a sok szar után mennyeien édes. legszívesebben belerúgnék a sors és a 'szerencsém' hájas seggébe egy kibaszott nagyot, és ráüvöltenék, hogy miért?! lehet, hogy én vagyok az, aki a túlérzékenysége meg minden marhasága miatt a rossz dolgokat ezerszeresen éli meg. de látom, hogy mindenki kivan. és látom, hogy mindenki kűzd. és én is kűzdeni akarok, mert tudom, hogy anélkül elveszek. de kezdek elfáradni. és itt most nem csak a szaros iskoláról van szó, mert az legyen a legkisebb gondom, de...
én várok. várom azt a valamit, már olyan rég óta. várom, hogy jöjjön, nyomjon egy hatalmas puszit a hajamba, és súgja a fülembe, hogy "itt vagyok". de nem tudok várni a végtelenségig...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése