#11

 úristen, ez a szám valami iszonyat jó, annyira megszerettem. eleinte nem tetszett, aztán egy ideje újrahallgatom, és egyre inkább együttérzek vele és belémtáplálódik a dolog. akkora energia támad tőle bennem, hogy körbetáncolnám a galaxist!! valaki nem kísér el?!

mostanság minden vasárnapom arról szól, hogy szenvedek a suli miatt, és minimális erőbefektetéssel próbálok valami tanulás-féleséget imitálni. most jól vagyok, a tegnapi egész napos pihenésnek és korán lefekvésnek köszönhetően éber és energikus is, szóval reggel óta ment a tanulás, egész idáig. most igazából németfaktra kéne készülnöm, ami igaz, hogy csak kedden lesz, de gondoltam előre dolgozok, de amint ideültem, megakadtak a dolgok, és inkább zenét hallgatok meg pörgök, minthogy németeznék kicsit. 

amúgy rájöttem, hogy mostanság újra minden rendben velem. azt hiszem ha lefoglalom magam, akkor sokkal kevesebb időm és energiám van belefeledkezni az önutálat sötét bugyraiba, és így minden sokkal jobb és könnyebb. valamelyik nap k.-val r.-ról beszéltünk, és arra a következtetésre jutottunk, hogy igazából bárki, tényleg bárki lehetne lelki sérült, mert ehhez semmi más nem kell, csak egy kis tinédzser-lét. ha akarnám, én is össze tudnék zuhanni és hatalmas problémát csinálni kis dolgokból, pánikba esni, és azt képzelni, nekem a legrosszabb. és igen, nyilván, volt már ilyen, de ha az ember nem akarja, akkor nem is lesz semmi probléma. és akármilyen elcsépelt szarság, tényleg minden fejben dől el. szóval mostantól én leszek a legvidámabb, legcéltudatosabb és leggondatlanabb ember közel s távol, mert ÉN ezt akarom. vannak ezek a dolgok, mikor az ember azt hiszi, majd mától minden más lesz. csak azért, mert vett egy új ruhát, csináltatott egy új frizurát, tetoválást, piercinget. csak mert új házba költözött, új emberekkel ismerkedett meg, új kihívások elé állították. szerintem a nagy fordulópontok nem így jönnek. attól, hogy a számlák alján az áll, hogy 2013, semmi se lesz más. magunkban, bennünk változnak meg a dolgok. magunk miatt, miattunk, tőlünk. a külső dolgok esetleg előídézik ezt, de nem befolyásolják.

amúgy mindez igazából a csütörtöki edzés után indult meg bennem. az utolsó félórát d. végig "lelkizte", amik néha nagyon viccesek, de ugyanakkor iszonyat hatásosak tudnak lenni. igazából, évek óta nem nagyon fogalmaztam meg a valódi érzéseimet a tánccal kapcsolatban, de a dolgok most sokkal jobbak. a tavalyi év tényleg arról szólt, hogy iszonyat mód hajtottunk, a táncra koncentráltam ezerrel. jártam jazzre, aerobicra és plusz órákra, hogy fejlődjek. szerettem csinálni, és igen, majd meghaltam a rengeteg igyekezetbe és abba, hogy keveset voltam a barátaimmal, de azt kell hogy mondjam, megérte. voltak pillanatok, amikor utáltam!! utáltam a kedd és csütörtök éjszakákat, amiért hajnali kettőig kellett tanulnom, mert egész délután edzés volt, és kilenckor értem haza. utáltam a vasárnapot (azelőtt is, most is, mindig!!), mert korán fel kellett kelni és edzésre menni. voltak pillanatok, de most visszagondolva, valóban megérte. gyorsabban tanulok, könnyebben, egyszerűen fejlődtem. rengeteget. néha úgy érzem - vagy éreztem, mert ma már ezzel nem foglalkozom -, hogy senki se veszi észre az igyekezetem, főleg nem az(ok) aki(k)nek a legjobban kéne. de mostmár nem számít, mert magamért csináltam, és ez az egy év megtanított sok mindenre, és segített változni bizonyos dolgokban, amik nagyon kellettek már nekem. azt hiszem, valamilyen szintű önállóság nagyon fontos. sose voltam elveszett kiscserkész a szüleim nélkül, de abban sem hittem sose, hogy attól, hogy tizennyolc darab kis gyertya ég a szülinapi tortán, akárki is önállóvá vállik. és nekem még nem jött el ez az időszak, de azt hiszem, hogy a múlt év megtanított arra, hogyan legyek az, és ez iszonyat fontos volt. 

idén már minden sokkal lazább, kevesebb az edzés, kevesebbet várok is el magamtól valamilyen szinten. életem fájdalma hogy le kell mondanom a jazzről, de különben képtelen lennék az egész életet és a tanulást is összeegyeztetni. és amúgy is, a testem mostanság egy romhalmaz, amiben random helyeken lépnek fel iszonyat fájdalmak...aggódnom kéne?! nyilván a tánc nekem már nem csak egy hobbi, de nem is életem pályája, ezt tudom jól. azt is tudom, hogy nem az az istenadta tehetség vagyok, mint ian eastwood meg a hozzá hasonló istenek. én akartam az lenni, akartam fejlődni, szeretem és imádom csinálni, tisztelem a dolgot, és azt hiszem ez a legfontosabb. és mára már büszkén kijelenthetem, hogy nem "csak úgy eltáncikálok, mert a hip hop most olyan menő", hanem én ezt azért csinálom, mert a szenvedélyem a dolog. és büszke vagyok, hogy rendelkezem olyan dolgokkal, amikkel más nem. alapjáraton egy szarfos embernek tartom magam, de kellenek ezek a napok, amikor felismerem magamban a fényt. mert ott van ám az, csak nekem is észre kéne vennem.

de még mindig nem elég nem elég nem elég! többet akarok, fejlődni, tovább és tovább, és istenkirály táncossá válni! úgyhogy mától a legnagyobb erőbedobással fogok ehhez hozzáállni, sose lesz büdös egy kis gyakorlás itthon, és nyomom neki úgy, mint még soha!!!

úristen, mostmár a hülyeségeimből amikből itt regényeket írok dunát lehetne fakasztani... amúgy d. említett fb-n valami flashmobot jövő vasárnap délelőttre *___* remélem valami jó kis cucc, régi vágyam egy flashmobon részt venni. amúgy pedig ez a florence + the machine zseniális együttes, olyan számaik vannak, hogy kivagyok az összestől. 

és akkor mostmár tényleg németezek kicsit!